Hornung Zsuzsa és kerámiái

 Az első darab, amit megláttam tőle, elvarázsolt. Álltam a régiségvásárban és tudtam, hogy együtt fogunk lakni.

Akkor még nem tudtam ki készítette, sőt, nem gondoltam volna, hogy női kéz formálta. Erős, határozott vonalakat láttam, brutálisan jó mázat és robosztus formát. Férfi kezet képzeltem hozzá.

Tévedtem. A név hamar kiderült, Hornung Zsuzsa készítette.

 Természetesen rögtön rákerestem a névre és meglepően kevés információt találtam.

Annyit lehetett tudni, hogy építészként dolgozott mielőtt a kerámia felé fordult.

Ezen a vonalon indultam el és egy kis kutatás után megtaláltam a művész gyermekeit. Arnóth Ádám építészmérnök és Arnóth Balázs kamarazene-tanár. Ők segítettek, hogy arcot tegyek a kedvenc tárgyaim mellé és egy kicsit többet megtudjak az alkotóról.

Arnóth Lajosné Hornung Zsuzsa:

1972

Hornung Zsuzsa 1930. február 17-én született Budapesten. Édesanyja Hennyey Aranka tornász, gyógytornász volt. Édesapja dr. Hornung Andor okleveles gépészmérnök, a műszaki tudományok doktora, aki életét a kutatásnak szentelte. Zsuzsanna volt az egyetlen gyermekük.  Miután 1952-ben végzett építészként, a Bányatervnél kezdett el dolgozni. 1956-os szerepvállalása miatt nem térhetett vissza korábbi munkahelyére. 1957-ben, majd 60-ban megszülettek gyermekei, így ez akkor nem is volt napirenden. Az élet nagy rendező. A család közelében lakott és dolgozott akkoriban a Garányi házaspár, nekik kezdett el segíteni a műhelyben, tőlük tanult. Garányi Józsefet és G. Staindl Katalint tekintette mesterének. Valószínűleg az ő segítségükkel kezdte el saját darabjait zsűriztetni, amiket az Iparművészeti Vállalat elkezdett forgalmazni. A 60-as évek elején már saját műhelyében dolgozott. A fatüzelésű kemencébe pakolni az óriás padlóvázákat, kaspókat komoly fizikai munka volt. A kiégetésük is óriás feladat volt, mivel 6-7 óráig is folyamatosan életben kellett tartani a tüzet. Ő viszont szerette ezt a fajta munkát. A család elmondása alapján nagyon sportos alkat volt, nagyon sokáig heti kétszer úszott is a szabad ég alatt a Dagályban.

1963-ban tulajdonképpen amnesztiát kapott, visszamehetett volna a korábbi munkahelyére, de ő már a kerámiát érezte jobban magáénak. Igaz, hiányzott a munkahelyi légkör, az emberek, kollégák – hiszen egy keramikus munkája elég magányos – de mégis maradt ezen az úton. A barátok inkább a korábbi munkához kapcsolódtak – férje, Arnóth Lajos Ybl Miklós- díjas és Széchenyi-díjas magyar építész volt.

A baráti társaságukban az építészethez is köthetően jelentek meg művészek is. Például Breznay József, aki a többek között Arnóth Lajos által tervezett Beloiannisz Híradástechnikai Gyárba készített két nagyméretű szeccót is. Abban az időben az állami beruházok két ezrelékét kellett művészeti alkotásokra fordítani. 

Egészen a rendszerváltásig folyamatosan dolgozott, kerámiai keresettek voltak az Iparművészeti Vállalat boltjaiban.

Sajnos önálló kiállítása nem volt, de négyszer is részt vett a Pécsi kerámia biennálékon. 1968-ban, 70-ben, 72-ben és 78-ban.

1968

a színes változat a család tulajdonából: 

1970

1972

1978

a színes változat a család tulajdonából: 

Képek a család további darabjairól: 

a kemence:

a műhely egyik polca:

a kertben és a ház körül is felbukkannak darabok: 

Nagyon szépen köszönöm Arnóth Balázsnak a fotókat és a lehetőséget, hogy megoszthatom ezeket a képeket. 

Szepesi Magda

 Egy újabb név. Viszont sajnos csak ennyi. 

Szepesi Magda.

Természetesen megint valami mást kerestem, amikor egy cikkhez tartozó képen ismerős figurát láttam meg. A jelzést ismertem pár darabról, stimmelt a monogram is. Rákerestem, de egyelőre a névnél többet nem találtam. Azért álljanak itt a tárgyak, amiken már találkoztam a jelzéssel.

Az SZM jelzés jól kivehető. 

Ez a kép jelent meg a korabeli újságban: 

További tárgyak evvel a jelzéssel:

Ezen a madáron is SZM jelzés van, de kicsit más. Talán ez is az övé. Nekem valahogy illik a sorba:

Van figurátok vagy dísztárgyatok evvel a jelzéssel?  Szívesen kiegészítem a bejegyzést újdonságokkal.

Székely Sándor kaspói

Székely Sándor nevét megelőzték a kerámiái. Évekig gyűjtögettem kedves figurákat, színes tálakat, kaspókat és csak töredékükön volt olvasható Székely felirat. Hiába a szignó, így sem került elő sok információ a készítőről. Ezek a kaspók is az ő alkotásai. 

Sokszor előfordult már, hogy egy adott témában kerestem információt és valami teljesen mást találtam. Szerencsére most is ezt történt. Kerámia Háziszövetkezetekről kerestem adatokat, amikor egy témába vágó cikkben ismerős név tűnt fel. 

1961-ben, az Esti Hírlapban megjelent egy rövid cikk a Díszkerámia műhelyéről. Helyileg Budapesten, a  Galamb utcában működtek. Többek között arról esik benne szó, hogy hiába az újító szándék, még mindig a régi kedvenceket kéri a kereskedelem, a kis kéményseprőt, a néger női fejeket és alakokat, a zenészeket és a fatörzs alakú lámpatesteket. 

Egy újabb vitrinbe gyűjtötték az alkotóművészeik modernebb hangvételű tárgyait, de hiába álltak ott, fél éve nem rendelt belőlük senki. Az interjúalany azt mesélte, hogy ez talán kezd megváltozni, mert Székely Sándor bájos őzike figurájából rendeltek egy darabot. Az észak-dunántúli ÜVÉRT tatai boltjába. Egyetlen  hölgy volt a bemutatón, merészebb volt, mint a többi rendelő és ő vett egyet. 

Sokszor elhangzik a kérdés miért ritka valami, miért készült belőle kevesebb, mint a gyakran látott darabokból. A választ mindig a kereskedői oldal adja meg. Hiába készítettek a tervezők modern darabokat ha a kereskedelem képviselői nem rendeltek belőle. És ha már pár kör rendelésből kimaradtak, akkor gondolom a kínálatból is kivették ezeket a darabokat. Olyan esetről is hallottunk, amikor ki szerették volna játszani a rendszert, olyan darabokat is küldtek, amiket nem rendeltek, de visszaküldték őket, hogy eladhatatlan. Szerencsére pár év alatt azért változott a helyzet. A közönség jól fogadta a modernebb hangvételű darabokat, így a kereskedelem is elkezdte őket rendelni. 

Ezt támasztja alá a következő cikk, amit Székely Sándorról találtam. 1964-ben a Komárom megyei Dolgozók Lapjában  már külön cikket szenteltek neki szeptember 5-én. 

A cikk szerint egészen fiatalon, vasúti pályamunkásként kezdett foglalkozni képzőművészettel. 19 éves korában alkotott két szobráról, melyeket bemutattak a Vasutas Képzőművészeti Szabadiskola kiállításán, a Szabad Nép Kritikusa elismerően emlékezett meg. Katona korában tovább foglalkozott az agyag formába öntésével, majd leszerelés után végleg áttért a kerámiára. 1953-től 1963-ig a Díszkerámia műhelyében dolgozott, annak bezárásáig. Huszonnégy alkalommal nyert díjat a Képcsarnok pályázatain, kiállításain. 

A műhely bezárása után esztergomi otthonában, egy ötödik emeleti lakásban dolgozott tovább. Nyáron a konyhaasztalon, télen a szobában. Aprócska kamráját alakította át égetőkemencévé, így nagyobb méretű tárgyakat nem tudott készíteni. Pedig a Képcsarnoknak lett volna rá igénye. Nagyon sajnálta, hogy nem volt saját műhelye.  

61-ben még csak egy darabot vásároltak tőle, de 3 évvel később szerencsére már folyamatosan rendelték kedves figuráit. Motívumait a magyar falu életéből merítette. Ember alakjai legtöbbje parasztokat formázott. Állatfigurái is a magyar faunából valók. Érdekesen ötvözte a magyaros és a modern vonásokat. Használta a magyaros stílus hagyományos formáit, de aprólékos részletek helyett, élesebb, vastagabb kontúrokkal ábrázolt.  "Az olcsó érzelgősség, a giccsbe hajló hatásvadászás távol áll egyéniségétől. Művészetét cseppnyi irónia is áthatja — mint a száj szélén bujkáló mosoly —, de ez cseppet sem bántó. Nem gúnyol: kedvre derít."

Ezért is az egyik kedvencem, tényleg jó kedvre derítenek a munkái. 

A fent bemutatott kaspókon kívül az újságban talált pár illusztrációt színesben is meg tudom mutatni: 

Cyrano

1973-ban, a Dolgozók Lapjában egy ilyen verzió is látható:  

parasztok

egy másik, hasonló figura: 

az újságban ez a kép szerepelt, ehhez csak hasonló figurám van: 

Sajnos sem születéséről, sem haláláról nincs eddig pontos információm, de egy 1987-es esztergomi újságban említik, hogy többek között Székely Sándortól is búcsút vettek abban az évben. 

Sok kedves figura köthető még a nevéhez, fogok még mutatni a munkásságából.