Székely Sándor nevét megelőzték a kerámiái. Évekig gyűjtögettem kedves figurákat, színes tálakat, kaspókat és csak töredékükön volt olvasható Székely felirat. Hiába a szignó, így sem került elő sok információ a készítőről. Ezek a kaspók is az ő alkotásai.
Sokszor előfordult már, hogy egy adott témában kerestem információt és valami teljesen mást találtam. Szerencsére most is ezt történt. Kerámia Háziszövetkezetekről kerestem adatokat, amikor egy témába vágó cikkben ismerős név tűnt fel.
1961-ben, az Esti Hírlapban megjelent egy rövid cikk a Díszkerámia műhelyéről. Helyileg Budapesten, a Galamb utcában működtek. Többek között arról esik benne szó, hogy hiába az újító szándék, még mindig a régi kedvenceket kéri a kereskedelem, a kis kéményseprőt, a néger női fejeket és alakokat, a zenészeket és a fatörzs alakú lámpatesteket.
Egy újabb vitrinbe gyűjtötték az alkotóművészeik modernebb hangvételű tárgyait, de hiába álltak ott, fél éve nem rendelt belőlük senki. Az interjúalany azt mesélte, hogy ez talán kezd megváltozni, mert Székely Sándor bájos őzike figurájából rendeltek egy darabot. Az észak-dunántúli ÜVÉRT tatai boltjába. Egyetlen hölgy volt a bemutatón, merészebb volt, mint a többi rendelő és ő vett egyet.
Sokszor elhangzik a kérdés miért ritka valami, miért készült belőle kevesebb, mint a gyakran látott darabokból. A választ mindig a kereskedői oldal adja meg. Hiába készítettek a tervezők modern darabokat ha a kereskedelem képviselői nem rendeltek belőle. És ha már pár kör rendelésből kimaradtak, akkor gondolom a kínálatból is kivették ezeket a darabokat. Olyan esetről is hallottunk, amikor ki szerették volna játszani a rendszert, olyan darabokat is küldtek, amiket nem rendeltek, de visszaküldték őket, hogy eladhatatlan. Szerencsére pár év alatt azért változott a helyzet. A közönség jól fogadta a modernebb hangvételű darabokat, így a kereskedelem is elkezdte őket rendelni.
Ezt támasztja alá a következő cikk, amit Székely Sándorról találtam. 1964-ben a Komárom megyei Dolgozók Lapjában már külön cikket szenteltek neki szeptember 5-én.
A cikk szerint egészen fiatalon, vasúti pályamunkásként kezdett foglalkozni képzőművészettel. 19 éves korában alkotott két szobráról, melyeket bemutattak a Vasutas Képzőművészeti Szabadiskola kiállításán, a Szabad Nép Kritikusa elismerően emlékezett meg. Katona korában tovább foglalkozott az agyag formába öntésével, majd leszerelés után végleg áttért a kerámiára. 1953-től 1963-ig a Díszkerámia műhelyében dolgozott, annak bezárásáig. Huszonnégy alkalommal nyert díjat a Képcsarnok pályázatain, kiállításain.
A műhely bezárása után esztergomi otthonában, egy ötödik emeleti lakásban dolgozott tovább. Nyáron a konyhaasztalon, télen a szobában. Aprócska kamráját alakította át égetőkemencévé, így nagyobb méretű tárgyakat nem tudott készíteni. Pedig a Képcsarnoknak lett volna rá igénye. Nagyon sajnálta, hogy nem volt saját műhelye.
61-ben még csak egy darabot vásároltak tőle, de 3 évvel később szerencsére már folyamatosan rendelték kedves figuráit. Motívumait a magyar falu életéből merítette. Ember alakjai legtöbbje parasztokat formázott. Állatfigurái is a magyar faunából valók. Érdekesen ötvözte a magyaros és a modern vonásokat. Használta a magyaros stílus hagyományos formáit, de aprólékos részletek helyett, élesebb, vastagabb kontúrokkal ábrázolt. "Az olcsó érzelgősség, a giccsbe hajló hatásvadászás távol áll egyéniségétől. Művészetét cseppnyi irónia is áthatja — mint a száj szélén bujkáló mosoly —, de ez cseppet sem bántó. Nem gúnyol: kedvre derít."
Ezért is az egyik kedvencem, tényleg jó kedvre derítenek a munkái.
A fent bemutatott kaspókon kívül az újságban talált pár illusztrációt színesben is meg tudom mutatni:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése