H avagy Hegyi Lajosné kerámiái

 

A H jelzés régóta izgatta sokunk fantáziáját. Sokan Benkő Ilonának tulajdonították a H betűvel jelzett tárgyakat és ugyan van hasonlóság, de más volt a készítőjük. Nagy szerencsénkre az alkotó családja több fórumon is próbálta korrigálni a téves információkat és a segítségükkel már többet tudhatunk H. azaz Hegyi Lajosné, született Szövényi – Lux Ágnesről.

1941. szeptember 24-én született Budapesten. Édesapja, Szövényi-Lux Géza rajztanár. Rudnay Gyula tanítványa volt a Képzőművészeti Főiskolán. Főleg akvarell képeket festett, így nem csoda, hogy Ágnes az ő révén megszerette a rajzolást, a képzőművészetekkel, azok történetével való ismerkedést. Főleg a festészet, szobrászat és az építészet érdekelte, az ókortól napjainkig.  Édesapja hatására jelentkezett gimnáziumi érettségi után először az Iparművészeti Főiskola díszítő szobrász szakára. 

Később átment a porcelántervező szakra.  Jó jegyekkel zárta a féléveket, de valakivel összetűzésbe keveredhetett, mert először nem engedték diplomázni. A jó jegyeivel érvelve, Schrammel Imre – aki már ekkor a Főiskolán tanított – közbenjárásával végül porcelántervezőként diplomázott 1964-ben, de hiába voltak korábban csak jó jegyei, csak elégséges osztályzattal.

remek eredmények: 

elégséges diploma:

Kevés darab maradt fent a porcelántervei közül. Egy egészségügyi intézménynek kellett étkészletet terveznie a diplomamunkája keretein belül.

a család tulajdonában megmaradt tárgyak: 

Herenden lett volna lehetősége porcelántervezőként elhelyezkedni, de nem akart Budapesttől távol dolgozni, így nem vállalta el az állást.

Mivel máshol valószínűleg nem volt lehetősége porcelánnal foglalkozni, a kerámia felé fordult. Jó barátok majd szomszédok voltak a Benkő Ilona – Péri József művészházaspárral és Ilona megismertette az agyaggal. Benkő Ilona és Krajtsovits Margit keramikusok egy műhelyen osztoztak Csohány Kálmán grafikussal, melléjük költözött be Ágnes a Munkácsy Mihály utcai szuterénbe. Ő nem tudott korongozni, de a többiek mindenben segítettek neki. A tálhoz használt formákat Benkő Ilona és Krajtsovits Margit készítették, majd Ágnes is dekorálta, mázazta azokat. Ugyanazokat a formákat, festékeket, mázakat használták – ezért is lehet párhuzam a munkáik között. De ez soha egy pillanatig nem okozott gondot. Hasonló történeteket más kollektíváktól is hallottunk már, ott segítették egymást, ahol tudták.

téma és variációk:

A tálak mellett kisebb számban vázák is készültek, ezeket is ők korongozták és Ágnes díszítette, dekorálta, mázazta őket készre.

a jelzés: 

kaspók is készültek: 

fali kerámiák is készültek kis szériában: 

1972-ben saját műhelyt alakítottak ki a lakásán, Ágnes férje épített kemencét. Itt formákba nyomott agyagból készültek a tálak. Ebben sokat segített a férje. A sokszor geometrikus mintázat drótból lett elkészítve, amit az agyagba nyomtak, később ez lett kiszínezve, dekorálva. Egy-egy típusból tízes nagyságrendű sorozatok készültek. Ezeket az Iparművészeti Vállalat forgalmazta.

otthoni műhely: 

terv: 

kerámia tál: 

terv:

kerámia tál: 

tervek:

kerámia tál: 

egyéb tervek: 

további tálak: 

Kedvenc technikája a fia elmondása szerint: „A kemencéből frissen kikerült, már színes mázzal lefestett tálakat óvatosan megpermetezte vízzel, amitől a mázréteg még jobban megrepedezett, mint a normál hűlés közben. Ezután bemártotta az egész tálat újra, általában fekete festékbe, ami a repedésekbe beült, azokat kiemelte. Ezt a technikát mindenféle tárgyon előszeretettel alkalmazta.”

1983-tól az Iparművészeti Vállalat már nem vette át a termékeit, ezért felszámolta műhelyét, befejezte a kerámia készítést és férje vállalatánál dolgozott nyugdíjazásáig.

Családjának még készített egyedi darabokat, de ezek már nem kerültek bolti forgalomba.

Köszönjük a családnak a sok fényképet és a segítséget. Vida Jánosnak és a Kossuth Klubnak a lehetőséget és a helyszínt. Nagy öröm, hogy újabb tárgyakhoz van már név, arc és történet.  

Kályhacsempék

 Egy kályhacsempe sorozat darabjai fel-felbukkannak, de eddig nem sok információ került elő róluk. 

Nem is emlékszem milyen keresőszóval bukkant elém egy cikk egy fotóval és felcsillant a szemem, nagyon úgy néz ki új nevet sikerült megtalálni és tárgyhoz párosítani. 

Ez a kép talán a kályhacsempe tervezőjét azonosítja. Az alábbi képen lévő kócsagos csempe tervezője Süttő Ferenc. 

a felbukkanó csempeképek madaras verziója: 

Süttő Ferenc életrajzából kiderül, hogy 1959-ben végzett a Képző és Iparművészeti Gimnázium kerámia szakán. 

A Budapesti Építőipari KTSZ-nél kezdett dolgozni, majd a Komárom Megyei Kályhacsempegyártó és Építő Vállalatnál. Ezek a csempék ott készülhettek. Ha a kócsagos is a nevéhez köthető, akkor valószínűleg a többi darab is: 

Itt olvashatunk a tervezőről. 

Hornung Zsuzsa és kerámiái

 Az első darab, amit megláttam tőle, elvarázsolt. Álltam a régiségvásárban és tudtam, hogy együtt fogunk lakni.

Akkor még nem tudtam ki készítette, sőt, nem gondoltam volna, hogy női kéz formálta. Erős, határozott vonalakat láttam, brutálisan jó mázat és robosztus formát. Férfi kezet képzeltem hozzá.

Tévedtem. A név hamar kiderült, Hornung Zsuzsa készítette.

 Természetesen rögtön rákerestem a névre és meglepően kevés információt találtam.

Annyit lehetett tudni, hogy építészként dolgozott mielőtt a kerámia felé fordult.

Ezen a vonalon indultam el és egy kis kutatás után megtaláltam a művész gyermekeit. Arnóth Ádám építészmérnök és Arnóth Balázs kamarazene-tanár. Ők segítettek, hogy arcot tegyek a kedvenc tárgyaim mellé és egy kicsit többet megtudjak az alkotóról.

Arnóth Lajosné Hornung Zsuzsa:

1972

Hornung Zsuzsa 1930. február 17-én született Budapesten. Édesanyja Hennyey Aranka tornász, gyógytornász volt. Édesapja dr. Hornung Andor okleveles gépészmérnök, a műszaki tudományok doktora, aki életét a kutatásnak szentelte. Zsuzsanna volt az egyetlen gyermekük.  Miután 1952-ben végzett építészként, a Bányatervnél kezdett el dolgozni. 1956-os szerepvállalása miatt nem térhetett vissza korábbi munkahelyére. 1957-ben, majd 60-ban megszülettek gyermekei, így ez akkor nem is volt napirenden. Az élet nagy rendező. A család közelében lakott és dolgozott akkoriban a Garányi házaspár, nekik kezdett el segíteni a műhelyben, tőlük tanult. Garányi Józsefet és G. Staindl Katalint tekintette mesterének. Valószínűleg az ő segítségükkel kezdte el saját darabjait zsűriztetni, amiket az Iparművészeti Vállalat elkezdett forgalmazni. A 60-as évek elején már saját műhelyében dolgozott. A fatüzelésű kemencébe pakolni az óriás padlóvázákat, kaspókat komoly fizikai munka volt. A kiégetésük is óriás feladat volt, mivel 6-7 óráig is folyamatosan életben kellett tartani a tüzet. Ő viszont szerette ezt a fajta munkát. A család elmondása alapján nagyon sportos alkat volt, nagyon sokáig heti kétszer úszott is a szabad ég alatt a Dagályban.

1963-ban tulajdonképpen amnesztiát kapott, visszamehetett volna a korábbi munkahelyére, de ő már a kerámiát érezte jobban magáénak. Igaz, hiányzott a munkahelyi légkör, az emberek, kollégák – hiszen egy keramikus munkája elég magányos – de mégis maradt ezen az úton. A barátok inkább a korábbi munkához kapcsolódtak – férje, Arnóth Lajos Ybl Miklós- díjas és Széchenyi-díjas magyar építész volt.

A baráti társaságukban az építészethez is köthetően jelentek meg művészek is. Például Breznay József, aki a többek között Arnóth Lajos által tervezett Beloiannisz Híradástechnikai Gyárba készített két nagyméretű szeccót is. Abban az időben az állami beruházok két ezrelékét kellett művészeti alkotásokra fordítani. 

Egészen a rendszerváltásig folyamatosan dolgozott, kerámiai keresettek voltak az Iparművészeti Vállalat boltjaiban.

Sajnos önálló kiállítása nem volt, de négyszer is részt vett a Pécsi kerámia biennálékon. 1968-ban, 70-ben, 72-ben és 78-ban.

1968

a színes változat a család tulajdonából: 

1970

1972

1978

a színes változat a család tulajdonából: 

Képek a család további darabjairól: 

a kemence:

a műhely egyik polca:

a kertben és a ház körül is felbukkannak darabok: 

Nagyon szépen köszönöm Arnóth Balázsnak a fotókat és a lehetőséget, hogy megoszthatom ezeket a képeket.