B. Várdeák Ildikó kerámiái

Várdeák Ildikó 1929-ben született Abonyban, május 13-án. Édesapja Várdeák Ferenc festőművész volt, 1936-ig Abonyban rajztanárként dolgozott,  édesanyja V. Erdélyszky Jolán is festőművész volt. Így talán nem csoda, hogy ő is művészi pályára készült. 1953-ban diplomázott a Magyar Iparművészeti Főiskolán, ő is Gádor - Borsos növendék volt. 

Várdeák Ildikó kerámiáin nem véletlenül találkozunk mindig egy plusz B betűvel. Férjezett neve ugyanis Bödy Oszkárné volt. Egyik lányuk állítása szerint mindketten éjjel - nappal dolgoztak, két gyermeküket is az anyai nagyszülők nevelték a mindennapokban. Ezért is lehet, hogy sok kerámia bukkan fel Várdeák jelzéssel. 

Férje, kémikusként segítette mázkísérleteit. Legjellemzőbb színei a narancs - fekete kombináció, kerámiái sok lakásba eljutottak az Iparművészeti Vállalat segítségével. 

Kezdetben porcelán - és kerámiaedények tervezésével, kivitelezésével foglalkozott. Szabadúszóként különböző porcelángyárakban gyártották a terveit. Legismertebb darabját - egy kávés készletet -  sokszor Török Jánosnak tulajdonítják, de Várdeák tervezés. 

kivitelezés: Pécsi porcelángyár

IMM gyűjteménye

Az Iparművészeti Múzeum gyűjteményében szerepel egy extra verzió is ebből a készletből. 

kivitelezés: Pécsi Porcelángyár

IMM gyűjteménye

Nagy meglepetésemre az Aquincum Porcelángyárban is találkozhatunk Várdeák tervezéssel:

Gyűjteményem egyik különlegessége ez a Kőbányai Porcelángyárban készült váza:

a dekor mellett a fenékjegy melletti aláírás teszi igazán különlegessé: 

Saját gyűjteményembe inkább olyan darabjait válogattam, amik nem a szokásos, tőle megszokott színvilágban készültek: 

AZ Ország Világ magazinban láttam ezt a képet róla és a műhelyéról:

Legnagyobb örömömre a kép bal oldalán felfedeztem az egyik kedvenc vázámat:

43 és 46 cm-es darabok.

De jobb oldalon is látható egy másik vázám tőle:

A magazinban így vallott:

— Alkotásaimmal valóban azt a célt szeretném szolgálni, hogy az új lakásba költözők ízlése éppúgy, mint a régiben maradóké helyes irányba fejlődjék — mondta a műterembeli beszélgetésünk során a művésznő, majd hozzáfűzte: — az alkotás nálam is belső szükségszerűség, ám másoknak örömet szerezni, az az a plusz, amiért érdemes állandóan töprengeni, dolgozni. Magaménak érzem és vallom azt a helyes elvet, hogy az otthon kultúrája éppen olyan fontos, mint az értelemé, vagy az érzelemé. De az ízlés formálása a lakáskultúrában is csak magas szinten előállított művekkel lehetséges. Ezért keresem művésztársaimhoz hasonlóan én is állandóan az újat: formában, méretben, technikában és agyagban. A mi munkánk nem bírja el a türelmetlenséget, de a lustaságot sem, mindig új és új lendület kell a tűz és az agyag meghódításához. 

A porcelán és az agyag után újabb alapanyagok kerültek a látóterébe. Egy másik magazinszámban így beszélt munkáiról:

Várdeák Ildikó a kísérletező, mindig újat kutató művészek közé tartozik. Munkájáról szólva, elsőként mestereit, példaképeit említette. — Nekem két apám volt — mondta. — Az egyik, aki életet adott, felnevelt. A másik Gádor István, a hazai modern kerámia megteremtője. Festőművész apámtól a szakma, a mesterség, a művészet szeretetét és becsületét kaptam útravalóul. Gádor mestertől, tanáromtól, a mindig újakra készülő, töretlen vállalkozó kedvet. A keramikusművész a főiskolán porcelánfestést tanult, eközben beleszeretett a kerámiába és hű is maradt hozzá. Csaknem egy évtizedes erőpróba után érkezett el azokhoz a használati tárgyakhoz, amelyek ma is sajátjai. Egyik érdekes témája a kerámia fémmel és kosárfonással való kombinálása. A kenyértartó, az öblös teáskanna fogója nádból készült, a fondue-készlet főzője fémmel van kombinálva. Az ellentétek: a kemény kerámia, a lágyan hajló nádfonat és az ezüstös fém izgalmas összhatást nyújt. A másik kedvelt területe a különleges színek és minták alkalmazása. E törekvését őrzik a nagyméretű tálak, a kávés- és teáskészletek, a gyümölcsöskelyhek, vázák. Karcolással, festett díszítéssel, felületi felrakással készültek. Űjabban nem elégszik meg a közvetlen környezetünk, otthonunk szépségével, hanem kilép a lakásból, és virágtartókkal, kaspókkal a kertet is díszíti. — Ezek új eljárással születtek — simogat végig tekintetével a vázákon, hasas virágtartókon. — Kísérletezés közben jutottam el a samott- hoz — az építőipar melléktermékéhez —, ehhez a rusztikus hatású és nagyon tartós, kemény anyaghoz. Rájöttem arra, hogy az égetés során, az olyan hőhatásra, amely minden anyagot elemészt, ez a samott semmihez sem fogható szépséget nyer. Mintha valódi tisztítótűzben égne . .. Ezerkétszáz fokon felül eltűnt az anyag durvasága, érdessége, a máz keménysége, a színek is semmivé váltak, s csak az maradt meg, ami kellemes. A tűzégette anyag ősi erőt sugárzó szépséget ad. Így vált a belőle készült tárgy alkalmassá arra, hogy a természetet — a kertet, az udvart, egy-egy facsoportot díszítsen — földet, virágot, bokrot, növényt magába fogadjon.

Samottos anyagból készült alkotásai:

és az alkotó:

2013-ban hunyt el. 

Káldor Aurél gyerekfigurái

A magyar kerámia és porcelán világában olyan szép nevek fordulnak elő, hogyha nem kedvelném a tárgyaikat, akkor is megjegyezném a nevüket. De ebben az esetben, a név és a tárgyak is kedvencek. Káldor Aurél nevével először az Iparművészeti Lektorátus jegyzőkönyveiben találkoztam.  Máshol nem találkoztam említéssel, mert a neve nem volt köthető egy gyárhoz, szabadúszóként dolgozott. Nagyon örültem, hogy az ismert és kevésbé ismert gyerekfigurákhoz végre nevet is tudtam kötni. 

Hollóházán és az Aquincum Porcelángyárban készültek a fenti gyerekfigurái. Mivel Hollóházán nagyobb volumenben gyártottak, ezek a figurák gyakrabban kerülnek elő. Az Aquincum Porcelángyárban készült darabok ritkának számítanak. 

Az első találkozásunkkor még nem tudtam mivel van dolgom. A festetlen jó testvéreket egy régiségkereskedésben vettem és jelzés híján el kellett hinnem, hogy ez a kedves mozdulat a Pécsi Porcelángyárban készült. Merthogy ez a kedves mozdulat fogott meg. Természetesen nem Pécsett készült, mint később megtudtam és a blog is többek között azért indult jó pár éve, hogy az ilyen pontatlanságokat helyre tegye. 

A legismertebb négyes csapat hollóházi jelzéssel viszonylag hamar összegyűjthető.

 

A 80-as években rövid ideig máz alatti festéssel is készültek, ezek már gyűjtői csemegének számítanak. 

egy ritka olvasó kislányok festés, valószínűleg dekor tervnek készült, de később nem ezt fogadták el: 

 

Az Aquincum Porcelángyárban is 4 figura készült ebből a sorozatból. Méretben kicsit kisebbek és mivel kevesebb készült belőlük, ritkának számítanak. 

A gyűjtőknek minden, a szokásostól eltérő festés érdekes lehet. Ezen a két kockázó kislányon lehet látni a különbséget az első és a másodosztályú festés között. 

A jobb oldali figura festése erőteljesebb, a másodosztályú figura halványabb. 

Van, hogy a színben árnyalatnyi különbségek vannak, mert alapvetően mindkét kabátka zöld, de azért van különbség köztük. 

Az éneklő kislányok mindenféle festéssel keresettek:

A jó testvérek is kiszínesedtek a gyűjteményemben: 

És hogy mit lehet tudni az alkotóról? 

Káldor Aurél 1924. október 2-án született Budapesten. Édesanyja korai halála után a neveltetése a nagyszüleire hárult. Nagyapjának márványüzeme volt Józsefvárosban, a Koszorú utcában, ez egészen biztosan segítette a művészi ambícióját. Érettségi után a Képzőművészeti Főiskola hallgatója lett. 23 évesen kerámiaüzemet nyitott, de hamarosan tönkrement. 1949-ben a  Kerámiaipari Művészeti Szövetkezetben lett részlegvezető. Az 50-es években újjá éled a porcelángyártás, különböző gyárak kezdik készíteni a figuráit, egyre több tervét fogadják el. Így lehet, hogy Hollóháza és az Aquincum Porcelángyár mellett herendi figurákat is köthetünk a nevéhez. 1966-ban az Új Emberben, így emlékezik: 

— Porcelánfigurák tervezésével kezdtem, mintegy ötven alakomat gyártja Herend, Aquincum , Hollóháza. Szeretik őket — ahogyan mondják. 

1963-tól más kezdi el foglalkoztani, a porcelánfigurák szép lassan a háttérbe szorulnak: 

 — Egyre jobban vonzanak az egyház művészeti feladatok — említi. — Sokáig csak forgattam a gondolatot magamban, nem mertem hozzákezdeni. — Miért? — Ügy érzem, lelkileg is fel kell készülni hozzá. 

1996-ban is beszélt pályájáról az Új emberben. 

Egyházi művészként 1963-tól jegyzik, amikor a Prágai kis Jézus márvány domborműve elkészült, s ez ma a Bakáts-téri templomban látható. Müncheni templomba került az 1964-ben készített Szent Lídia márványszobra, melyet elhunyt pap bátyja emlékére alkotott. A szoborról készült fényképet mutatva megáll, s kérdezi, tudom-e, ki volt az a Szent Lídia. Nem tudtam. De talán nem én vagyok az egyetlen. Lídia bíborárus asszony volt, ő ruházta fel az apostolokat, s a kelmeárusok védőszentje. (ApCsel 16,14.) Majd sorra érkeztek a felkérések. Műveit márványból, gipszből, bronzból és terrakottából készítette. 

A cikk zárásaként megosztotta ars poeticáját: 

 Szerinte „a művészet ott kezdődik, ha egy művésznek van egy lelki élménye, s ezt valamilyen eszközzel (legyen az ceruza, festék, kő, márvány...) megjeleníti azért, hogy a másik embernek is ugyanabban az élményben legyen része".

2011. szeptember 9-én hunyt el. 

forrás: internet

J. Seregély Márta

Seregély Mártával 2019-ben volt szerencsénk találkozni két alkalommal, akkor sikerült többet megtudnunk a pályájáról. Rengeteg ismert figura fűződik a nevéhez de igazi ritkaságok is. 

J. Seregély Márta a Liget utcai műhelyben

RETROHUNGARY:  Hol születtél? 

SEREGÉLY MÁRTA: Szombathelyen. 1935. július 14-én. 

R: Ott is éltetek? Ott is jártál iskolába?

SM: Igen, minden iskolát ott végeztem és ott is érettségiztem.1953-ban kerültem fel Pestre.

R: Akkor egyenes út volt a főiskolásra? 

SM: Nem, nem, édesapám egy szabóságot vitt, kisiparos volt, alkalmazottakkal, mindennel, és ugye nem kell mondanom, hogy annak 1948-ban vége lett. Ezzel tulajdonképpen a gyerekkoromnak is. 1949-ben kerültem gimnáziumban és 1953 -ban érettségiztem. Édesapám biztatására jelentkeztem a Főiskolára, de nem oda kerültem ahova akartam. Textiles akartam lenni, de nem vettek fel. Mondták, hogy készül egy díszítő szak, kerámia, porcelán, ötvös, szóval ez egy ilyen gyűjtő szak volt.

R: Jó döntés volt?

SM : A szívem mindig textiles volt, de  jól éreztem magam. Kis szak volt, így néha átjárhattam a textilesekhez. A Tormánéval és a Bolbánéval együtt jártunk. Örülök, hogy apám biztatott, mert a főiskola csodálatos korszak volt. Jó hangulat volt, csodálatos tanárok, Gorka, Borsos Miklós, és ők hozták magukkal a rajztanárokat akiket ők jónak tartottak, a mintázókat, szobrászokat.

R: Egyedül éltél Pesten?

SM: Nem szerettem volna kollégiumban lakni így egy szombathelyi barátnőmmel közös albérletben éltem. Jó volt, hogy az ember a saját lábára állt.  

R: Nehéz volt?

SM: Nekem könnyű volt a saját lábamra állni. A művészettörténethez, a történelemhez is közelebb került az ember, itt voltak a múzeumok, kiállítások. Ez azért akkor nagy dolog volt, szabadon élni a világban.

R: Te voltál a művész a családban?

SM: Én tulajdonképpen nem tartom, soha nem tartottam művésznek magamat. Ez az igazság, ez is egy érdekes dolog. Még a diplomámon is az van, hogy tervező iparművész, és én inkább tervezőnek tartom magam. A művészetet sokkal nagyobbra tartom mint én voltam.

R: Kik voltak a példaképeid?

SM: A tanárok közül a Borsos meg a Gádor. Azok mindenképpen, szakmailag a Borsos az egy csoda volt, mint tanár is csodálatosan tudott oktatni.

R: Akkor te még a Gádorral is találkoztál?

SM: Volt egy kiállításunk az Iparművészeti Múzeumban, azt ő nyitotta meg, de akkor ő már nagyon idős volt. Gorka Lívia is ott volt a látóhatáron, de ő nem tanított a főiskolán.

R: A családból valaki folytatta a művészi pályát? 

SM:  Tulajdonképpen a fiam, építész lett. 

R: A tanárokon kívül kivel volt jó kapcsolatban?

SM: A többi szakról inkább a keramikusokkal voltunk jóba. Kumpost Évával például. Csodálatos dolgai voltak, de idő előtt meghalt. Ő tüneményes figurákat gyártott, ragyogó volt.

R: Volt egy saját világa. 

SM: Igen igen. Barátok voltunk és nagyon tetszett , hogy ő szabadon dolgozhatott.

R: Diploma után hogyan kerültetek be az iparművészetet koordináló, irányító rendszerbe, ki mondta meg, hogy hova menjetek?

SM: Megkaptuk a diplomát és a minisztérium megmondta ki hova megy.

R: Mindenki kapott egy borítékot?

SM: Szó szerint, szó szerint. Ők mondták meg, hogy engem például Herendre küldenek. Nagyon jó lett volna ott maradni, csak én előtte mentem férjhez, épp kisbabát vártam. Jó volt, hogy havonta kétszer háromszor mentem Herendre, de aztán én ott nem tudtam így beilleszkedni. Megszületett a fiam, aztán én a gyerek születése után mondtam, hogy én ezt a gyerek mellett nem tudom már csinálni. 

R: Úgy működött, hogy aki tehetséges akkor azt az Iparművészeti Tanács felkarolja, vagy ott is kellettek kapcsolatok?

SM: Nem, nem kellett, abszolút tehetség alapján ment. Akkoriban volt ott a Juhász Laci bácsi. Nekem az Iparművészeti Tanács nagy segítség volt, mert segített meggyőzni az ipart, hogy erre szükség van. Ez a terület fontos volt, az Iparművészeti Tanács ezt jól látta. A Juhász Laci meg kifejezetten kedves volt. Mindenben benne volt.

R: Vajon miért nem látták be az ipar képviselői, hogy nem azokat kell gyártani, amit 100 évvel ezelőtt?

SM: Még ha belátták volna is hiába, mert szinte semmi mögött nem volt ipar, nagyon nehezen mozdult minden, és mindenhol vízfejek voltak. Az Iparművészeti Tanács nagyon aktív volt, kiállítást szerveztek, pályázatokat írtak , viszont az az igazság, hogy az ipari háttér nem volt meg semminek.

R: Egy ilyen pályázaton az Ágnessel első díjat nyert.

SM: Igen, de evvel vége is lett. Nem igen gyártották, vagy csak keveset, mert a kereskedelem nem kérte. A gyárakon is múlt, nem akarták gyártani kereslet híján. 

R: Egy nagyon fontos részt átugrottunk, mi volt a diplomamunkád 1958-ban?

SM: Egy reggeliző készletet kellett tervezni.

R: Kinek kellett tervezni? Mert azt tudjuk, hogy a Zumpfe Klárának például a Royal Szállodának kellett terveznie.

SM: Nekünk ilyet nem kellett, ők később diplomáztak. A mi időnkben ilyen l'art pour l'art volt, megmondták , hogy ez legyen, egy reggeliző készlet, amiben benne van a tejes, kávés, vajtartó, tea stb.

R: Készült róla dokumentáció?

SM: Semmi, a főiskolának volt, ők végigfotózták.

R: Ott sajnos nincs meg. Neked megvan belőle valami?

SM: Mi itthon használtuk , de aztán kikoptak.

R: Egy darab sincs? :)

SM: Nincs, nincs, az az igazság ebből a szempontból hanyag voltam nagyon. Ezt nagyon sajnálom.

R: Később gyártották valahol?

SM: Sajnos nem.

R: Mert másoknál találkoztunk ilyennel.

SM: Kiével?

R: Zumpfe Kláráéval és Antóniáéval. Ők együtt voltak Pécsen, bekerült a formakönyvbe a készletük. Klárától egy tálat és egy vázát vett meg a gyár, Antóniától is egy tálat, és egy picike tartót vett meg a gyár, be is került a kínálatba. Egyébként te hol csináltad a diploma munkádat?

SM: Herenden. Hát ez egészen rendkívüli, mert sem tőlem, sem Egértől (Torma Istvánné) nem vettek meg formát.

R: Herend után végül mi történt?

SM: Nagy kegyet gyakoroltak velem, és benyomtak Kőbányára.

R: Ki nyomott be Kőbányára?

SM: Az építésügyi minisztériumhoz tartoztak a porcelángyárak. Ott volt egy ipari osztály, ahol Simó József volt az iparigazgató, ő volt ennek az ágazatnak a feje. Régebben Herenden volt kézi festő, és később lett belőle igazgató a minisztériumban. Ő intézte el. 

R: Gondolom volt hátszele?

SM: Nem nem nem, ez akkor így ment, például volt olyan igazgató Herenden aki gipszmunkás volt. Ez kérem politika.

R. Ez befolyásolta a munkádat?

SM: Nekem nem volt ilyen gondom, de máshol nyomasztó lehetett a légkör. Herenden nem volt ilyen nyomott a légkör, de ugye akkor mi még friss főiskolások voltunk, azt gondoltuk ránk semmi nem vonatkozik, hogy nekünk sok mindent szabad. 

Szóval én meg a Tormáné együtt mentünk el a Simóhoz, az iparigazgatóhoz, a főnökhöz. Van ez az új helyzet, hogy született egy gyerekem. Most mit csináljak, álljak ki az iparból? Erre a Simó mondja, hogy ne, a világ kincséért sem, mert az volt a szlogen, hogy dolgozót, fejlesztőt az iparba. Az volt a teória, hogy az ipar tervez, és minden csodálatos lesz. Sajnos emögött viszont nem volt technika. Ami például külföldön volt, az már akkor behozhatatlan volt.

R: Ti láttátok miket készítenek külföldön?

SM: Igen, az Iparművészeti Tanács külföldi újságokat rendelt.

R: Utazhattatok is? 

SM: A hetvenes években már mehettünk ipari vásárokba, a nyolcvanak években pl Lipcsébe, és akkor a szemünk szánk eltátottuk, hogy mi van ezen a területen.

R: Milyen volt gyárban dolgozni?

SM: Háááááááát, úgy indultunk, hogy reggel hétre kellett kint lenni, és délután négyig ott kellett maradni. Viszont a tervezői munka nem így működik, olyan nincs, hogy ezt reggeltől estig csináljuk.

R: És akkor mit csináltatok?

SM: Volt hogy egymást beszéltük ki. :) Alig vártam a négy órát, hogy hazajöhessek. De ezt az Istennek nem értették meg, hogy egy ilyen munka nem így működik, valamikor éjjel találtam ki, mit kéne csinálni, de ott a gyárban négykor mindig abba kellett hagyni. Hiába, ezt nem lehet 8-tól 4-ig csinálni, Ez is az oka volt az örökös konfliktusnak, hogy ezt az ember nem bírja így csinálni. Volt, hogy nem bírtam, és itthon csináltam meg a modellt az asztalon, gipszből, vagy plasztilinből. A gyárban a  gipszműhely közvetlenül ott volt velünk egy térben, jötte- mentek az emberek. Kivitelezés közben már oké, de főleg akkor mikor nem tisztult még le, hogy mit akarok, akkor ez nagyon zavaró volt.

R: Miben tudott még segíteni az Iparművészeti Tanács? 

SM: Az Iparművészeti Tanács kiharcolta, hogy hetente legyen egy alkotó nap, de ezt sajnos később elvették. Pedig akkor például el lehetett menni az állatkertbe mintázni. Nehéz idők voltak ilyen szempontból. De volt benne jó is. Nem akadályoztak, ha pályázatokra készültünk, dolgozhattunk rajta ott is.

R: A pályázatokról honnan hallottatok?

SM: Az Iparművészeti Tanács írta ki azokat. Mindig személyre szólóan értesítettek minket, és meghatározták , hogy mit kell csinálni. Például óvodai étkészletet dekorral együtt. Az jól sikerült, díjat is kaptam.  Fehér kréta papírból vágtam ki a formákat, az hozta a porcelán hatását. Sajnálom, hogy ezt nem tettem el, ez ott maradt a gyárban, a Liget utcában.

R: Volt e az Iparművészeti Tanács mellett aki segített?

SM: Volt egy állandó segítőnk, egy szobrász , a Huszár Imre, és főleg a figurákban adott tanácsot. A Tanács közvetítette őt, a gyár könnyen elfogadta.  Sokat segített nekünk, főleg nippekben.

R: A fiatalokon kívül már ott dolgozott ekkor Balogh Béla. Mit tudni róla? 

SM:  Ő nem az Iparművészeti Főiskolán tanult, hanem volt egy ilyen ipari rajziskola, ő ott tanult. Az Iparművészeti Múzeumban volt ez az ipari rajziskola. Ő korban jóval mögöttünk volt, nagyon sok szép dolgot csinált.  A gyárban ő volt a tervező, mikor mi odakerültünk. Teljesen süket volt, de egy szimpatikus, helyes, rendes ember volt. Nagyon sajnálom, hogy nem tudtunk vele kommunikálni. 

R: Volt közöttetek rivalizálás? 

SM: Nagyon családias volt a kollektíva, hamar összeszoktunk . Aztán az átalakításokkal sok minden megváltozott. Például amikor Hollóházához kerültünk Kőbánya után. 

R: Volt olyan amivel nem szerettél foglalkozni?

SM: Jaj, hát sok volt. Ezeket a barokk dolgokat nem kedveltem Hollóházán. 

R: Mit csináltál volna szíved szerint?

SM: A hetvenes évek vége felé a bimbó vázáimat nagyon szerettem.

R: Milyen díjakat kaptál?

SM: Rengeteg díjat kaptam, de semmilyen hatással nem volt az életemre. Jól esett, de semmilyen hatással nem volt senkire. Azért mégis csak valami elismerés. Van Munkácsy-díjam is, mondtam már? :)

Sőt, meg is mutatta. Nagy öröm volt anno beszélgetni vele. 

És akkor egy ki ízelítő az általa tervezett tárgyakból, figurákból: 

nagyon ritka tálas lány, mégis ezen kívül még két dekorral ismerem

a jól ismert hollóházi tálas lányok kőbányai darabjai, még kézi festéssel, nem matricával dekorálva

az éneklő lányok is ritkán bukkannak elő

A kettős tálas lány Pécsett is készült piros eozinnal, de ez egy kőbányai darab

A lány neve Edit, a fiúnak nincs neve. Amikor erről kérdeztük, mondta, hogy nem minden figurának adott nevet, sosem élő személyről mintázott és főleg stilizált figurákat készített. Ha csak mást nem kértek tőle, lásd mondjuk egy barokk figura Hollóházáról, az igazgató kérésére. 

Kőbányán nem sok vázája készült, de ez egy csodálatos darab. 

Kőbányai és hollóházi jelzéssel is ritka darab. 

a jól ismert pletykázók figura, ami a Híradástechnikai Egyesülés számára készült :)

a zsűrikönyvek tanúsága szerint ezeket a Herendi vázákat nem javasolták gyártásra, azért mi örülünk, hogy pár darab készült belőlük

Kumpost Éva

 Kumpost Éva munkássága üde színfoltja a magyar kerámiának. Játékos figurái mosolyt csalnak az emberek arcára. Férje, Andróczi Alajos munkáit is ismerve, nagyon szívesen körülnéztem volna a műhelyükben.  Ígértem korábban egy válogatást a munkáiból, most pótolom. 

Végvári Gyulával és Németh Jánossal kezdte tanulmányait az Iparművészeti Főiskolán, utóbbi így emlékezett meg róla 2005-ben, az emlékkiállítása kapcsán: 

"Éva a szlovák Birmajer - Kostka népi mesterek agyagfiguráiból indult ki. Agyaghurkákból építette - gyúrta első kis agyagszobrait. Ezek a kis karakterfigurák megfelelnek az anyagszerűségnek. A színes mázakkal megfestett, égetett kerámiák életből ellesett emberalakok, munka - ábrázolások."

kedvenc ördögöm

de a téma kifogyhatatlannak bizonyul:

természetesen angyalokkal is találkozhatunk a világában: 

az operaénekesnőt kíséri:

a zenekar :)

újabb téma és variációk

 házaspár 1. 

házaspár 2.

testvérek

karakterek a piacról

a hétköznapokból ellesett figurák mellett a történelemből és a mitológiából is merített:

Európa elrablása

Kentaur:

Dionüszosz

egy faun

Mózes

talán Don Quijote

Sárkányölő Szent György

egy flegma matador

Hát ki tud ellenállni egy lila szamárnak? :)

"Kumpost Éva sajátos, örömteli világot teremtett munkáiban. Kedves, Játékos hang volt a magyar kerámia művészetben." 

Pannon Tükör, 2005 március - áprilisi szám - Németh János

Érdemes itt megnézni a köztéri alkotásait is.